A minap odajött hozzám egy hajléktalan, azon okból, hogy adjak neki borra, mert hajléktalanok, s csak szeretnének egy jót inni. Mivel nekem sincs munkám, így a pénzemet be kell osztanom, s nem adtam. De elgondolkodtam, hogy ha lenne, akkor adnék e és arra jutottam, hogy valószínűleg nem. Nem, mert vannak emberek, akik sokkal jobban rászorulnak, akik próbálnak feltápászkodni szorult helyzetükből, s nem adták fel, attól még, hogy hajléktalanok. Nekik szívesebben adnék, ha lenne miből. A gond ezzel csak annyi, hogy az ilyen embereket nem tudom, hogy hol tudnám megtalálni, valamint, hogy kiknek hihetek. Egyébiránt, sokakban most biztosan az a gondolat támadt, hogy egy kis apró még nem fog a földhöz vágni, így hát minek gondolkodok azon, hogy jó helyre került e. Nos, erre a válaszom, hogy azért, mert ha egy olyan embernek adok, aki elissza, vagy akitől elveszik olyanok, akiknek nem kéne, akkor nem tudtam egy olyan embernek adni, aki pedig tényleg rászorult volna, s így inkább nem adok senkinek. De ha adnék, akkor lenne esélye, hogy olyannak adom, akinek tényleg kell. Hm, igazság szerint szerintem ez egy olyan dolog, hogy szeretnék segíteni, de ha nem adhatok mindenkinek, akkor inkább segítek vele magamnak, mármint, mert akkor az a pénz megmarad nekem. Egyébként az is idegesít, hogy mondta már nekem hajléktalan, hogy miért nem tudok neki csak egy 40 forintot adni, és, hogy az biztos nem szegényítene le. Válaszképp mondtam neki, hogy azért, mert ha csak 10 hajléktalannak adok 40 forintot, amiből 9 elissza, akkor a kosztpénzem fele elment. Mármint a napi kosztpénzem. Ugyanis én olyan vagyok, hogy nem az egészet nézem, hogy hú, még van x forintom hó végéig, hanem azt, hogy ha azt elosztom a hónap hátralevő napjaival, akkor egy nap mennyit költhetek. Persze elég sokszor átlépem ezt az összeget, de akkor is. Ez fontos, mert gondoljunk bele, hogy ha 10 napra van 5000 forintom, akkor az bizony 500 forint egy napra, se több, se kevesebb. Abból, ha 5 hajléktalannak csak 40 forintot adok, akkor már csak 300 forintom marad egy napra, ami valljuk be, hogy édeskevés. Jó, tudom, ilyenkor gondolják bizonyosan nagyon sokan, hogy mit nyavalygok, amikor örüljek, hogy fedél van a fejem felett. Örülök is, azonban a kevés pénzemből inkább veszek ÉN magamnak zsemlét, meg szalámit, meg esetlegesen egy sört, meg kávét, mintsem, hogy hajléktalanok vegyenek belőle tabis bort és felest, amiből megint berúghatnak, hogy elmeneküljenek a mindennapok kínjaitól. Én elhiszem, hogy rohadtul nehéz lehet az utcán élni, mert biztosan az, és nem mindenki kerül oda a saját maga hibájából, valamint abba is belegondoltam, hogy én is kerülhetek még olyan helyzetbe, azonban ettől függetlenül, amiből nincs, abból nem tudok adni, és megmondom őszintén, ha nagyon gazdag lennék, akkor se árasztanám el őket pénzzel, sőt, talán akkor se adnék, legalábbis nem nekik. Adnék menhelyek felújítására, vennék defibrillátort (elnézést, ha rosszul írtam le) kórházaknak, et cetera… Olyanokon segítenék, akik hálásak érte, olyanokon, akikről tudom, hogy tényleg segítettem. A hajléktalanokkal az a baj, hogy túl sok van belőlük, rengeteg van, aki megjátssza, hogy féllábú vagy sánta, aki megjátssza, hogy beteg. Ezeket gyűlölöm talán a legjobban, mert miattuk nem tudok adni olykor olyanoknak, akik valóban betegek és sánták, világtalanok, s emiatt nem tudnak megélni. Mert igen, ez a szomorú valóság, hogy Agyarországon, aki lebénul, vagy amputálni kell a fél lábát, s nem dolgozott olyan helyen, az az ember utcán végzi, kivéve, ha tudnak neki segíteni a rokonai. A rokkantnyugdíj szörnyen kevés, az állam azzal takarózik, hogy azért annyi amennyi, mert sok az átverés, sok a csaló. No, és megint oda lyukadtunk ki, hogy az állam se akar olyanokat pénzelni, akik nem érdemlik meg, de ezzel a gond, hogy az, aki tényleg féllábú lesz, vagy rokkant, ugyanúgy végzi, mint az, aki csak megjátssza a betegségét és ezen nem is nagyon lehet változtatni, mert korrupt mindenki, a vizsgálatot végző orvos, az orvost ellenőrző akárki, szóval mindenki. Az orvos kap némi pénzt, amiből ad némi pénzt annak, aki őt ellenőrzi, és máris van egy újabb rokkantnyugdíjas ember. Lehet, hogy ez badarság, és csupán fikció, nem tudom, nem tudom ezt alátámasztani, de azért eléggé reális szerintem. Legutóbb néztem egy dokumentumfilmet, Pesty Lászlótól, ő eléggé ismert ember, régebben volt is egy műsora, talán az MTV1-en, Pesty fekete doboz címen futott a műsor. A dokumentumfilm, amit megnéztem, az a Budapest: Végállomás címet viseli, heroinista emberekről szól. Igazság szerint, amikor néztem, engem teljesen ledöbbentett, hogy ennyire tisztán tudnak beszélni, miközben már jó ideje függők. Elmondták, hogy havi szinten összeszednek akár 200 ezer forintot is, kéregetésből, és egyéb apró dolgokból, mint pl. telefon fülke feltöréséből, és egyebek, annyira nagyon már nem emlékszek. Azért ez elképesztő, hogy már régen összeszedhettek volna annyit, amiből talpra tudnának állni, lehetne lakásuk, állásuk, és még pénzük is. Ehelyett az utcán élnek, kukáznak, és mindezt azért, hogy naponta belőhessék magukat. A lényeg, amit ki akartam ebből hozni, hogy az ember, ha meglát az utcán egy másikat, aki kér, és látszik rajta, hogy teljesen normális, fel van öltözve, s nem itta el az agyát, akkor honnan tudhatja, hogy adhat e pénzt annak a valakinek, s nem fogja elszívni, vagy belőni magát belőle. Sehonnan. A gond ezzel mindössze annyi, hogy pl. én is, ha egyszer sok pénzem lesz, szeretnék segíteni másokon, de nem fogom tudni, hogy kin, és ez nagyon rossz. Persze nekem soha nem lesz sok pénzem (fő a pesszimizmus, ugye milyen jó illata van?), de ha mégis, akkor elsősorban a kutyákon segítek majd, akikről tudom, hogy tényleg őszinték, s nem tehetnek arról, hogy oda kerültek, ahova. Segítenék még szívesen mondjuk értelmi fogyatékosokon, mert ők se tehetnek arról, hogy olyanok, amilyenek. Nekik még az esélyük sincs meg arra, hogy kilábaljanak a helyzetükből. Bizonyos, hogy megpróbálnék segíteni olyan nyugdíjasokon, akik végigdolgozták az életüket, és most 50-60 ezer forintot kapnak, hogy abból éljenek, s hátralevő 10-20-30 évüket így tengessék. Nos, nekik is megpróbálnék valahogy segíteni, de ahhoz már legalább olyan gazdagnak kéne lennem, mint egy Hollywood-i filmcsillagnak.
Azt hiszem, hogy kicsit hosszúra sikeredett a mondandóm, és lehet, hogy némileg unalmasra is. Ezek a gondolatok biztosan sokak fejében megjelentek… Azért ez ne rémisszen el senkit attól, hogy visszajöjjön időnként, s olvasson, és természetesen várom a kommenteket is, annyit kérek, hogy kulturáltan írjátok le a véleményeteket, mert moderálni fogok. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet trágár szavakat használni, csak azért ne lépjünk át egy bizonyos határt, mint sok blog esetében is láttam. Majd erről is fogok írni, de egyelőre nincs időm a neten bogarászni példák után, ezért azt majd csak egyszer valamikor talán esetleg a jövőben. Na, szebb napot mindenkinek!
No comments:
Post a Comment